Tanítványok tanítványai
Prof. Dr. Borhy László megnyitóbeszéde
Tisztelt Konferenciarésztvevők!
Kedves Andrea Asszony! Kedves Juli!
Kedves Vendégeink!
Köszönöm a megtisztelő felkérést Varga Zsuzsanna professzor asszonynak és Erdődy Gábor professzor úrnak, hogy az emlékkonferenciát megnyissam.
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem rektoraként tisztelettel köszöntöm Önöket a Tanítványok Tanítványai c., Szabad György történész professzor, akadémikus, a MTA rendes tagja, a rendszerváltást követően első, szabadon választott országgyűlés házelnöke születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett konferencián.
A konferencia szervezői nem is választhattak volna jobb címet a rendezvénynek, hiszen a rendezvény megtestesíti mindazt, amit Egyetemünk csaknem 400 éves, a magyar felsőoktatás történetében nemcsak időbeli távlatával egyedüli, hanem folyamatos működésében is páratlan hagyományaként magáénak tudhat, és egy csaknem kétszázötven éves intézet professzoraként, a BTK korábbi, 205. dékánjaként és az Egyetem 336. és 337. rektoraként magam is vallok, nevezetesen a generációról generációra felhalmozott, professzorról tanítványra, és tanítványok tanítványaira átadott tudást.
Egykori történész hallgatóként, bár tanulmányaim során az ókor irányában indultam el, magam is Szabad György professzor tanítványának vallom magamat. A tudásra vágyó hallgatók körében népszerűek voltak gondolatban gazdag, tematikai szempontból kiválóan felépített, előadásmódját tekintve pedig rétorikailag tökéletesen megtartott előadásai. Szemináriumain pedig soha nem éreztette velünk azt, hogy gyarló kis hallgatók lennénk, partnerének tekintett minket, képzésünk iránt mély felelősséget érzett és tanulmányainkban támogatott minket. Szemináriumait gyakran a Pest Megyei Levéltárban tartotta, a már a reformkorban is pompázó híres diófa közelében, ahol abban a különleges kiváltságban lehetett részünk, hogy a reformkor vármegyei közgyűléseinek jegyzőkönyveit forgathattuk, jegyzetelhettük, és tudós irányítása mellett értelmezhettük. Láthattuk azt is, hogy kutatóként milyen intenzitással érte meg a reformkort. Sétákra vitt minket a belvárosban, minden, a reformkorban épült épület történetét ismerte, megmutatta az átjáróházakat a kocsik behajtását jelző és az épületek kapuzatát óvó kerékvető köveket, és a lovak patájának csattogását elnyelő – az alvók álmát ily módon óvó – fa „macskaköveket”. Előadásai kossuthi szónoklatok voltak az egyetemen és a MTA-n egyaránt, ahol alkalmam volt hallani, milyen szenvedéllyel vitte keresztül pályatársa, a mártírhalált halt I. Tóth Zoltán emlékművének a felállítását. Karizmatikus személyiség volt, széles műveltségre alapozott európai látókörrel, hiteles küldetéstudattal, amely 1990-ben a politikum útjára terelte. Politikusként a kossuthi demokratikus örökség melletti szenvedélyes elkötelezettség jellemezte: a nemzeti tradíciók és a demokratikus értékek egységét hirdette, az európai szabad népek családjába beágyazva, a szomszédos népekkel, a nemzetiségekkel való megbékélés, a szabadság bázisán.
Iskolateremtő munkássága történész generációk sorát indította el a tudományos pályán, akik közül ma sokan itt vannak, itt vagyunk: tudós középiskolai tanárok, levéltárosok, muzeológusok, egyetemi oktatók, professzorok fejezik ki, fejezzük ki tiszteletünket, köszönetünket egykori professzorunknak, aki idén 70 évvel ezelőtt, 1954-ben került az ELTE-re, és a professzor emeritusi cím elnyeréséig pontosan 30 évvel ezelőttig, 1994-ig– amikor is a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja lett – állt Egyetemünk szolgálatában.
9 éve már, hogy nincs közöttünk. Legyen ez a konferencia tisztelet-, kegyelet- és szeretetteljes megemlékezés Egyetemünk és sokunk egykori tanárára, professzorára, a 100 éve született Szabad Györgyre.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket.
Dr. Szabadné Suján Andrea köszöntőbeszéde
Tisztelt Rektor Úr, tanszékvezető Asszony, Szabad-tanítványok, történész utódok, tisztelt megjelentek!
Először is szeretnék köszönetet mondani Rektor úrnak, hogy a konferenciát felkarolta és jelenlétével megtisztelte. Továbbá köszönöm Varga Zsuzsanna tanszékvezető egyetemi tanárnak és Erdődy Gábor professzor emeritusnak, a konferencia ötletgazdájának azt, hogy méltó és rendhagyó módon emlékezhetünk most Szabad Györgyre születésének centenáriumán.
Engedjék meg, hogy köszöntsem körünkben Blantz Pétert, anyai ágon Szabad György közeli rokonát, aki 16 évesen 1956-ban hagyta el az országot, és azóta Londonban él. Most azért jött haza feleségével Susannal, hogy a családdal és ezen a konferencián Önökkel együtt emlékezzen Szabad Györgyre.
Bár magam is tanítványa voltam, özvegyeként nem az én tisztem értékelni Szabad György történészi és pedagógusi teljesítményét. Ezért engedjék meg, hogy egy személyes történetet és további személyes tapasztalatokat osszak meg most önökkel.
1973-at írtunk. Ekkor érettségiztem az 1872-ben alapított gyakorló minta gimnáziumban, a Trefortban, amit a Rákosi és Kádár korszakban az ELTE Ságvári Endre Gyakorló Iskolájának hívtak. Angol tagozatos osztályba jártam, ahol kis csoportban, magas óraszámban magas színvonalú nyelvi képzésben részesültünk Dr. Guoth Jánosné (Marika néni) és Varga László (később kiváló nyelvész, professor emeritus) jóvoltából. Elsősorban az angol nyelv és kultúra iránti érdeklődésem vitt a Bölcsészkarra. Már felsőfokú angol nyelvvizsgával a zsebemben angol-történelem szakra jelentkeztem. Szerettem a történelmet is, érdeklődtem a múlt iránt, és ezzel a szakpárosítással esélyesnek ítéltem felvételemet.
A szóbeli vizsgára jó sorsom abba a felvételi bizottságba vezérelt, amelynek elnöke Szabad György volt. Ez a vizsga életem egyik nagy élménye lett, mert ő nem vizsgáztatott, hanem oldott légkört teremtve beszélgetni kezdett. Érezhetően arra törekedett, hogy a felvételiző stressz mentesen, magából a legjobbat kihozva, beszélgetés közben adjon számot tudásáról. A felvételi mindkét tárgyból nagyon jól sikerült, fel is vettek az egyetemre.
Gyuri a ’80-as évek vége felé tárta fel előttem, hogy miként jutottam be annak idején az egyetemre. Ezt azért idézem most fel, mert a Kádár-korszak egyetemi felvételi eljárását kiválóan tükröző eset volt az enyém, és felvillantja Szabad György személyiségét, igazságérzetét és bátorságát is. Vizsgaelnökként részt vett a felvételi ponthatárokat meghatározó értekezleten a Tanácsteremben. Tudni kell, hogy azoknak az elvtársaknak a csemetéi vagy unokái, akik 1945-ben partizánként segítették a szovjet csapatok bevonulását, az 1967-ben kapott Szocialista Hazáért Érdemrend kitüntetésük alapján előnyt élveztek az egyetemi felvételnél. Vonatkozott ez azokra a diákokra is, akiknek a felmenői 1956-ban a forradalmárok ellen fegyverrel küzdöttek, és részt vettek a megtorlásban. Ők „helytállásukért” 1957-ben megkapták a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérmet vagy a Magyar Szabadság Érdemrendet.
Abban az évben angol-történelem szakra nyolc diákot vettek fel. Úgy esett, hogy erre a szakpárosításra sok Szocialista Hazás és egyéb érdemrendes jelentkező akadt, ezért a felvételi ponthatárt úgy húzták meg, hogy 19,5 ponttal már nem fértem be a felvettek közé. Szabad Györgyöt nagyon felháborította ez az igazságtalanság, és szót kért. Elfogadhatatlannak tartotta, hogy kiválóan vizsgázó, tehetséges diákok azért ne kerüljenek be az egyetemre, mert a Szocialista Hazáért Érdemrendesek gyerekei gyenge teljesítménnyel, alacsony ponttal megelőzik őket. Azt javasolta, hogy ha a pártnak fontos az érdemrendesek felvétele, akkor számukra biztosítson létszámon felüli keretet, de ne akadályozza meg tehetséges diákok felvételét. Úgy látszik, felszólalásának lett foganatja – számos diák, köztük én is így lettem egyetemi polgár.
Aztán harmadévben és később is felvettem Szabad György előadását, szemináriumát és speciális kollégiumait is. Tanárom és a tanultak olyan hatással volt rám, hogy irányt váltottam: a 19. század története került érdeklődésem középpontjába. Nem részletezem, hogy mi mindent tanultam Tőle, csak az egyik legfontosabbat említem: a Pest Megyei Levéltárban tartott speciális kollégiumain bevezetett a történeti kutatás módszertanába, a forráskezelésbe, a forráskritika alkalmazásába, az anyaggyűjtésbe, a cédulázásba (hiszen akkor még nem volt számítógép!). Felvértezett mindazzal, amit egy kezdő történésznek tudnia és alkalmaznia kell kutatásai során.
Aztán mégsem lett belőlem történész, az élet más feladatot osztott rám. Közel negyven év együttélés adatott meg nekünk. Magánemberként, férjként felelősségteljes, családszerető, odaadó, empatikus, figyelmes, segítőkész volt. Ugyanolyan, amilyennek tanítványai ismerték, de ezeket a tulajdonságait a családban nap mint nap megtapasztalhattuk. Az élet megajándékozott minket az olyannyira vágyott gyermekkel, Julival. Kislánya megszületésével valósággal megfiatalodott, élete kiteljesedett. Esténként sokszor saját meseciklusa egy-egy történetével altatta kislányát. Juli a hátán lovagolt, jártak az állatkertbe, együtt legóztak, társasoztak, reggelente gyakran együtt sétáltak le az óvodába.
Jó volt élvezni a mindennapokban rendkívüli irodalmi és képzőművészeti műveltségét, ami a 20. századra is kiterjedt. Gyakran olvastunk együtt verset, és kedvenc irodalmi játéka az volt, hogy fejből idézett kedves költőitől (Berzsenyitől, Vörösmartytól, sokszor Arany Jánostól és Dsida Jenőtől), nekem pedig ki kellett találnom legalább a szerzőt. Később évtizedeken át élvezetes családi scrabble partikat tartottunk.
Fiatalemberként megélt szenvedéseiből, megpróbáltatásaiból eredeztethető alapvető szerénysége, puritánsága, takarékossága. Csak annyira volt szüksége, amennyi lehetővé tette családja tisztes megélhetését. És ebbe a családba első feleségét, Juditot is beleszámította, akit – egyetértésemmel - élete végéig látogatott és támogatott.
Fiatalkori gazdálkodói élményei, tapasztalatai teszik érthetővé, hogy imádott piacra járni. Élvezte a kofákkal folytatott kedélyes beszélgetést, és mindig a legszebb áruval tért haza. Ismeretei a gyümölcs és zöldségfajták terén is irigylésre méltóak voltak. Tőle hallottam először pl. olyan régi almafajtákról mint a kanadai ranett vagy a London pepin, amikor kóstolónak hozott haza belőlük.
Családi életünk szerves része volt munkája is, amiben igyekeztem segítségére lenni. Boldog voltam, hogy először én olvashattam új írásait. Mindvégig írógépen dolgozott, a számítógéppel, a szövegszerkesztővel nem barátkozott meg. Számított rám írásai digitalizálásában, és hasznomat vette a szerkesztésben és a stilizálásban is (különös tekintettel jellegzetes körmondataira). Máskor egyes előadásait, leveleit fordítottam angolra. Felesége és munkatársa is voltam. S mindkettőt életem nagy ajándékának tartom.
Tisztelt jelenlévők!
A Tiszatáj 1974. évi 6. számában fiatal történészek tanulmányai elé írt előszavában Szabad György A történész felelősségéről írt. Fiatal történészek számára ezt ma is „kötelező olvasmánynak” tartom, és – kis kihagyással - az utolsó sorait idézem most:
„A fiatal kutatónemzedék elsődleges feladatát a korábbi nemzedékek által elért teljesítmény meghaladásában, a tudomány nemzedékeket átívelő feladatainak minden korábbinál szakszerűbb és felelősségteljesebb szolgálatában kell, hogy lássa. S mert a formálódó fiatal történésznemzedék fellépése azzal biztat, hogy képes lesz egyszer a már elért érdemi meghaladására, […] az előző nemzedék [...] ha óvatosan is, [...] de reménykedhet benne, hogy a végnapon elmondhatja önmagáról: teljesített valamit minden nemzedéknek a haladást biztosító alapfeladatából, önmagánál jobbat, messzebbre jutót nevelt.”
Biztos vagyok benne, hogy a Szabad-tanítványok tanítványainak ma elhangzó előadásai is tanúságot tesznek arról, hogy Szabad Györgynek ez a reménysége valóra vált.
Dénes Iván Zoltán: Expozé
I. Trauma, névválasztás, szerepválasztás
Expozémban arra teszek kísérletet, hogy feltárjam, milyen kapcsolat volt Szabad György névválasztása, szerepvállalása és szerepfelfogása között. Arra a következtetésre jutok, hogy Schwartz György azért választotta magának a Szabad György nevet, mert gyerekként és fiatalemberként egész életét meghatározó traumákat élt át. Édesapját magyar állampolgársága és zsidó vallása miatt vasgárdisták csaknem agyonverték, s emiatt 1932-ben a család áttelepült Magyarországra, ahol 1941-bnen, a harmadik zsidótörvény után az édesapa öngyilkosságot követett el és meghalt. Schwartz György ekkor 17 éves volt. 1944-ben a munkaszolgálatból megszökött és bujkált, majd orosz fogságba került, de onnan is megszökött. 1945-ben megnősült és nevét Szabad Györgyre változtatta. Felnőtt életének túlnyomó részét zsarnokságban és kiváltságrendszerben élte le, amelyben az áldozatokkal volt szolidáris, és szemben állt az elkövetőkkel. Milyen szerepek közül választhatott és milyen szerepet választott? Milyen kapcsolat volt választott neve és szerepe között? Azzal a névvel és szereppel, amelyet a traumatizáltak megmentő-szerepeként azonosíthatunk.
II. Indoktrináció és ellenkánon-képzés ütközése
1969. október 27-én reggel 9 órai kezdettel került sor Szabad György akadémiai doktori védésére a Magyar Tudományos Akadémia felolvasótermében. A jegyzőkönyv később közreadott kivonata szabályos, megszokott, rituális eseményt sejtetett. Holott a védés szokatlan, sőt az akadémiai doktori védések sorában egyenesen példátlan volt. Szokatlan volt, mert Szabad György már megjelent politikatörténeti nagymonográfiáját, a Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860-61) című - 1964-ben elkészült és 1967-ben megjelent vaskos könyvét nyújtotta be értekezésként. Példátlan pedig azért volt, mert a jegyzőkönyv tanúsága szerint a védés két napig, 10 órán keresztül tartott. Ugyanis Lukács Lajos, számos vitában Szabad régi ellenfele obstrukcióval felérő hozzászólalásával hosszú órákra megbénította az eljárást, ami miatt a védést el kellett napolni. A második napon pedig Siklós András, a kádári megtorlások idején Szabad főnöke, felszólalásában polgárinak, nem-marxistának minősítette az értekezést és szerzőjét, amivel megkérdőjelezte az egész minősítési eljárást, hiszen tudományos fokozatot csak marxista-leninista munka szerzőjének lehetett odaítélni.
Szabad György a vitában felmerült kérdésekre és megjegyzésekre ugyancsak méltóságteljesen, elegánsan, tárgyszerűen válaszolt. Elsőként Siklós András hozzászólására. Úgy, hogy a bíráló bizottság hatáskörébe utalta műve és munkássága jellegének megítélését. Nyilvánvaló volt, hogy Szabad semmilyen formában sem igazodott a besorolási kényszerhez, a merev, osztályszempontú értelmezési kerethez. Ezt követően tételesen és tárgyszerűen felelt Lukács Lajos kifogásaira és kritikáira, ami a jegyzőkönyvben 12 oldalt tesz ki. Szabad válaszában elkerülte az osztályérdekre visszavezetés redukcionista eljárását, s amikor egyik opponense azt számon kérte rajta, elhatárolódott mind attól, mind a determinista sémától. Korántsem a pártállami kánont, Szabó Ervin, Révai József, vagy Molnár Erik álláspontját foglalta el, hanem a jogaiba visszahelyezett problémafeltárást és problémamegoldást, a történész szakszerűségét és a történelem alternativitását képviselte. Ezt pedig a nemzeti liberális értelmezési keret, a nomád életformától a letelepült, városi, civilizált életmódig ívelő, a civilizációs haladással azonosított nemzetállami fejlődés értelmezésének társadalomtörténeti alapozottságú megújításával és korszerűsítésével tette. Amivel kitört a marxista kánonból. Szabad György válaszát az elnök megköszönte, majd megkérdezte az opponensektől, a bizottság tagjaitól és a hozzászólóktól, hogy elfogadják-e azt. Miután elfogadták, felfüggesztette az ülést, s a bizottság határozathozatalra visszavonult. Ennek eredményeként a héttagú bizottság a fokozat odaítéléséről egyhangúan igennel szavazott.
III. „Az illúziók váltógazdasága”
A pártállami kánonok sorában Révai József értelmezését az 1960-as években Molnár Eriké, Molnár Erikét pedig 1973-ban Király Istváné váltotta fel. Király István a rendi-függetlenségi hagyományok fel- és a Habsburg birodalmi örökség leértékelésével rehabilitálta Révait és a nemzeti hagyományt. Ám felfogása már nem vált olyan meghatározóvá, mint Révai Józsefé és Molnár Eriké. A pártállami irányítású Magyar Tudományos Akadémia I. és II. Osztálya Vácrátóton 1973. szeptember 26-án vitát rendezett Király akadémiai előadásáról. A meghívottak között találjuk Szabad Györgyöt, aki a vitán felszólalt. Míg a vita résztvevőinek túlnyomó többsége Molnár Erik nacionalizmus-ellenes történelemfelfogása mellett tört lándzsát, kis részük pedig Király, s közvetve Révai népnemzeti szemléletét védte, Szabad felszólalásában sorjáztak a két kánontól független megállapítások. Király előadását nagy jelentőségűnek tartotta, de azt állította, hogy Révai és Molnár Erik tudománytörténeti jelentőségét elismerve túl kell lépni rajtuk. A sematizmussal ugyanis nem ellensematizmust, hanem sematizmus-ellenességet kell szembeállítani, és szakszerű megközelítéssel ki kell lépni „az illúziók váltógazdaságából”. Majd két évtized távolából így értelmezte vácrátóti felszólalását: „[…] 1987 előtti legjelentősebb politikai megnyilatkozásomnak tartom […] hogy a magyar tudományosságnak ki kell szabadulnia a »vagy Molnár Erik, vagy Révai» csapdából.” Király István naplójának tanúsága szerint viszont ő nem látott érdemi különbséget kettőjük álláspontja között, hiszen vakfoltja miatt nem látott túl a két kánonon: „[…] az én álláspontomról, de engem személy szerint zárójelbe rakni akarva: Szabad György. (Az ő hozzászólása alatt éreztem magam a legkínosabban.)”
IV. Szerepfelfogás
Szabad 1974-ben A történész felelősségéről címmel bevezető esszét írt a Tiszatáj Fiatal történészek írásai című tematikus számához. Ebben a történész szakmai és erkölcsi felelősségének számbavétele során a halottak iránti felelősségre hívta fel a figyelmet. Több állásfoglalásában is kifejezte azt a meggyőződését, hogy a történész szakma teljesítménye és az annak eredményeit népszerűsítő ismeretterjesztés útján megalkotott/megalkotandó kollektív emlékezet veszi át a köztudatban a transzcendencia helyét. A megalkotandó kollektív emlékezet a teljes megsemmisülés félelmével és az egyéni felelősség elhárításával szemben lehetővé teszi, hogy kinek-kinek fennmaradjon az emlékezete, s így jó és rossz cselekedetei ne évüljenek és ne is évülhessenek el. Szerepfelfogása láthatóan öndefiníció volt, önmeghatározása és szerepfelfogása pedig szorosan kapcsolódott egymáshoz.
Szabad György önmeghatározása, szerepfelfogása és kollektív emlékezet-interpretációja hátterében mélyre nyúló, súlyos traumák húzódtak meg. Olyanok, amelyekkel szemben Schwartz György a Szabad György programnevet, az áldozat, az elkövető és a megmentő traumatizált szerepmintái közül a megmentő szerepét választotta. Tanári és tudósi példájával, egyéni és közösségi értékelési és magatartásmintájával bizonyította tanítványai előtt a tudomány becsületét és a demokrácia lehetőségét. Azt, hogy senkinek se kelljen választani szabadság és nemzet, haladás és haza, modernitás és identitás/valahova tartozás között.
V. Névválasztás, szerepfelfogás, szerepválasztás kapcsolata
Szabad György névválasztása, ellenkánon-építése, szerepfelfogása és öndefiníciója életprogram volt. Olyan, amelyet meghatározott az áldozatok iránti együttérzés érzelme és emlékezetük megörökítésének igénye, s az elkövetők megnevezése pedig utólagos, emlékezeti igazságtétel. A történész erkölcsi felelősségének összekapcsolása az egyéni és a kollektív emlékezet megalkotásával, a számon tartó és példává emelő ítélkezéssel a megmentő szerepe. A zsarnokságok és a kiváltságrendszerek ellen választott név egyúttal a traumától megszabadulás vágyát is kifejezte. Erre is épülhetett későbbi politikai szerepvállalása – a megszokottól eltérő, addig ismeretlen közegben és közönség előtt, más lehetőségek, korlátok között, más dilemmákkal és más következményekkel.
Budapest, 2024. szeptember 19.