„A levéltári szerencse időnként megsegíti az embert” // A történész is ember // 3. rész // Géra Eleonóra
Géra Eleonóra a Művelődéstörténeti Tanszék habilitált egyetemi docense. Kutatási és érdeklődési területe a 18. és 19. század életmód- és mentalitástörténetére, várostörténetére, kultúrtörténetére, valamint a nőtörténetre terjed ki.
1. Miért és hogyan lett történész? Mi vezette a történészi pályára?
Középiskolában biológia–kémia tagozatra jártam, és nagyon sokáig úgy gondolták, hogy orvos leszek, mert sok biológiaversenyt nyertem. De a történelem mindig közel állt a családomhoz. Annak ellenére, hogy anyukám biológia–kémia szakos, apukám pedig műszaki tanár, otthon a lakás mindig tele volt történelemkönyvekkel. Valamint baranyaiként sokat járkáltunk Szigetvár, Pécs és Siklós háromszögében. Kisgyerekként már ott játszottam a siklósi várban, a szigetvári vár udvarában kergetőztünk. Pécsett pedig a Barbakántól kezdve az ókeresztény katakombákig minden ott volt, ami nagyon érdekes lehet egy gyerek számára. Igazi dzsámikba lehet bemenni, de meg lehetett nézni például Idrisz Baba türbéjét vagy éppen a török fürdő romjait is. Ezeket kezdettől fogva nagyon érdekesnek találtam. Mi tényleg ezeken a helyeken játszottunk, szóval mindez hozzátartozott az életünkhöz. Aztán középiskolásként, emlékszem, sokszor volt úgy, hogy mentem hazafelé, és kicsit beugrottam a Régészeti Múzeumba nézelődni. Az érdeklődő gyerekeket beengedték. Magától adódott tehát, hogy nem is tudtam volna mást elképzelni, mint hogy történelemtanár legyek. De a kutatás is nagyon érdekelt, már középiskolás koromban is sok időt töltöttem a helyi könyvtárakban, levéltárakban, múzeumokban, és ahogy mondtam, ezeken a helyeken mindig nagyon örültek az érdeklődő diákoknak. Úgy voltam vele aztán, hogy valami kutatói pályát szeretnék. Nagyon érdekelt volna a török szak, de a régészet is. Voltam annak idején a pécsi régészekkel leletmentésen, amikor ókeresztény sírkamrákat tártak fel, vagy amikor gázvezetékek fektetése miatt volt feltárás, ott adódott középkori síroktól elkezdve római kori emlékekig minden. A középiskolai történelemtanárom találta aztán ki, hogy nekem a Pécsi Egyetem helyett inkább az ELTÉ-re kellene jönnöm, mert hogy itt vannak kutató szakok. Én meg úgy gondoltam, hogy jó, akkor jelentkezem történelem szakra, és majd utána kitalálok valami másik szakot is. Megnéztem a török szak óráit is, de bevallom, azok annyira nem tetszettek. Az nem egészen az volt, mint amit én szerettem volna. Mikor elkezdtem járni a történelem segédtudományai órákra, akkor Kállay István professzor úr egyszer odajött hozzám, hogy szerinte számomra a levéltár szak lenne az ideális választás. Akkor én még nem tudtam, hogy pontosan mi is az a levéltár szak. Tizenkilenc, húszéves korában még nem tudja az ember, hogy ott mit tanulnak, de elmagyarázták, hogy mi az, és elmondták, hogy feltétlenül adjam be a felvételi jelentkezésemet, mert egész biztos, hogy be fogok kerülni. Ez így is lett, de közben a régészetre is felvettek. Döntenem kellett, hogy melyikre menjek, mert az egyértelmű volt, hogy együtt a kettőt nem nagyon lehetett volna teljesíteni. Bár voltak, akik próbálkoztak ezzel az összeállítással, de mindenki azt mondta, hogy inkább válasszak, mert a kettő együtt nem az igazi. Végül a természet döntötte el, mert azért én nem vagyok arra alkalmas, hogy tűző napon régészkedjek valahol. Szóval úgy döntöttem, jobb nekem a levéltárban, ahova nem süt be a nap és ahova a pollenek sem jönnek be. Az az én igazi világom. A szép lesötétített kis poros raktár nekem tökéletes élettér.
2. Mi volt az első munkahelye?
Ha a főállású munkahelyet nézzük, akkor Budapest Főváros Levéltára, de korábban, egyetemistaként dolgoztam a Nemzeti Múzeumban is. Az egyetem utolsó két évében ott voltam félállásban. Az Országos Levéltárban kellett a kincsleletekre vonatkozó régi, zömében tizennyolcadik század végi, tizenkilencedik századi dokumentációt felkutatnom. Nagyon érdekes munka volt, bár rendkívül nehéz, főleg, hogyha azt vesszük, hogy az ember az iratolvasásról rögtön belecsöppen egy ilyenbe. Az első alkalommal csak néztem, hogy miről szól ez az irat, és kicsit meg is ijedtem, hogy én ezt elvállaltam, de aztán ez egy nagyon jó iskola volt. Szerintem ott, ez alatt a pár év alatt tanultam meg igazán kutatni, de azt is, hogy pontosan mit jelent a levéltári munka. Nagyon szerettem a Nemzeti Múzeumban dolgozni. Nagyon jó közösség volt, azóta is szeretek visszajárni. Teljes állásban pedig Budapest Főváros Levéltára volt az első munkahelyem, ahol öt évig dolgoztam. Azt, amivel ma foglalkozom, nekik köszönhetem. Annak idején úgy képzeltem el, hogy nagyon szívesen jövök majd az egyetemre tanítani, vagy akár egy kutatóintézetbe is nagyon szívesen megyek munkatársnak, de előtte azért elmennék egy levéltárba tapasztalatot gyűjteni. Akkor nagyjából öt–tíz év levéltári munkára gondoltam. A terveim között az Országos Levéltár szerepelt, arra számítottam, hogy majd ott valamelyik központi kormányszerv latin nyelvű irataival fogok foglalkozni. Ezért beiratkoztam latin szakra is, és azt is végigcsináltam. Török szak helyett tehát latin szak lett a levéltár és a történelem mellett. Aztán jött a meglepetés, hogy a fővárosi levéltárából kerestek meg azzal, hogy rögtön mehetek oda a régi iratokat kutatni és azokkal foglalkozni. Kifejezetten arra kértek fel, hogy a török kiűzése utáni tanácsülési jegyzőkönyvekkel kezdjek el foglalkozni, és azokat kezdjem el regesztázni. Ezek németül voltak, volt benne latin is, de leginkább németül voltak. Korábbi kutatási tapasztalataim inkább a latin iratokkal voltak, tehát itt is meg kellett harcolni, mire az ember megtanulta ezeket olvasni. Azt a gyakorlatot, amit itt szereztem az iratok feldolgozása közben, máshogyan nem lehetett volna elsajátítani. Ha csak történész kutatóként jártam volna be egy levéltárba, ezt a tudást csak nagyon hosszú idő alatt sajátítottam volna el.
Budapest Főváros Levéltára (Fénykép forrása: wikipedia.org)
3. Kik a szakmán belül példaképei?
Sokan vannak, de kezdem a volt témavezetőmmel, Kósa Lászlóval, aki két szakdolgozatomnak és a doktori disszertációmnak is a témavezetője volt. Nemcsak azt tanultam meg tőle, hogy milyen az, hogyha az ember művelődéstörténeti szemszögből közelít a forrásokhoz, hanem később, amikor idekerültem adjunktusként az egyetemre, akkor azt is, hogy hogyan tanítunk, hogyan foglalkozunk a diákokkal. Az életmód és mentalitás Magyarországon című előadást több féléven át úgy tartottuk közösen, hogy benn ültünk egymás előadásain, de volt olyan is, hogy én tartottam az óra egyik felét, ő meg a másikat. Amiben nagyon nagy példakép az az, hogy hogyan kell egy témavezetőnek a diákjaival foglalkozni, mi a feladata egy szakdolgozati témavezetőnek, mit csinál egy doktori témavezető. Az a szinte szülői gondosság, ahogy terelgetett minket a disszertáció felé és segítette a tudományos munkánkat, mindenképpen példamutató. Sz. Jónás Ilonát is nagyon kedveltem. Elképesztő, hogy a középkori anyagokból miket tudott kihozni, különösen azokat az óráit szerettem, ahol nőtörténeti szempontból mutatott be nekünk egy témát. Nagyon szeretem Horn Ildikó óráit is. Ildikó, amikor demonstrátor voltam a Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszéken, akkor – ha jól emlékszem – már adjunktus volt, de lehet, hogy még tanársegéd. Nagyon jó forrásközpontú órákat tartott, nála is előjöttek az olyan témák, mint a nők, a család meg a gyermekek és a gyereknevelés a kora újkorban. Ahogyan korábban említettem, Kállay Istvánnak örökké hálás maradok azért, hogy kitalálta, hogy levéltár szakra kell jelentkeznem. A halála után a felesége hozott nekem egy halom iratot, és azt mondta, hogy ezt valamelyik ausztriai, egyébként hozzáférhetetlen magánlevéltárában gyűjtötte a férje, és mielőtt meghalt, kérte, hogy adja át nekem. Akinek még a szemináriumi nagyon inspirálóak voltak, az Romsics Ignác. Ő Eötvös-collégistáknak tartott szemináriumokat. Szerettem, ahogy beszélgetésre ösztönözte a hallgatókat. Ezek olyan órák voltak, amikor az adott forrás elolvasása után időnként egészen parázs viták alakultak ki. Persze a tűréshatáron belül, azért nem mentek át személyeskedésbe. Arra nagyon vigyázott, hogy ilyesmi ne történjen meg. Ha kellett, akkor provokálta a hallgatóságot, máskor meg csitította, de nagyon ügyesen vezette ezeket a beszélgetéseket. A beszélgetések végén általában valami nagyon érdekes megállapításra jutottunk, amire rendkívül ügyesen vezetett rá minket. Romsics Ignác tehát igazi példakép volt, hogy hogyan kell, vagy hogyan kellene szemináriumot tartani. Még nagyon sok tanáromat felsorolhatnám, mert voltak jó páran, akiknek a szakmai tudása és az elhivatottsága nagy hatással volt rám, nem véletlenül szerettem erre az egyetemre járni.
Kósa László, Romsics Ignác, Kállay István, Sz. Jónás Ilona, Péter Katalin, Oross András, Fazekas István, Erdélyi Gabrilla, Ablonczy Balázs és Peres Zsuzsanna
Például Fazekas István. Amikor először, még levéltáros hallgatóként beléptem Bécsben a levéltár kapuján, akkor ő fogadott minket. Első pillanattól kezdve lenyűgözött az a tudás, amivel ő rendelkezik. Jó volt látni, hogy van valaki, aki ennyire szereti azt, amit csinál. Példamutatóan foglalkozott mindig a kutatókkal. A későbbiekben is, ha kutatóként mentem vissza, nem nagyon volt olyan kérdés, amire ne tudott volna rögtön válaszolni. Akárhányszor segítséget kért tőle az ember, ő mindig rendelkezésre állt. Ugyanezt elmondhatom Oross Andrásról is, aki a hivatali utódja volt. A kutatókat ő is mindig maximálisan az előtérbe helyezte, és ugyanakkor nagyon elhivatottan foglalkozott az iratokkal és a levéltári feltáró munkában is nagyon messzire haladt. Fazekas Istvánnal és Oross Andrással máig szeretek szakmai kérdésekről beszélgetni, a szakma iránti lelkesedésük semmit nem változott. Ablonczy Balázsról is elmondhatom ugyanezt, a két világháború közötti magyar történelmet övező közéleti, sokszor személyeskedésbe menő viták sem szegik a kedvét. Munkabírása, megbízhatósága mellett azzal is kivívta a tiszteletemet, hogy több fórumon elmondta, mennyire sokra tartja azt a munkát, amit a kevesebb figyelemre számot tartó, más forrásadottságokkal rendelkező korszakok kutatói végeznek. Ókorásztól kora újkorászig mindenki szívesen fogadja az elismerést, akinek soha nem lehet olyan idézettsége, mint egy 20. századdal foglalkozó történésznek. Még Péter Katalint és Erdélyi Gabriellát említeném, bár ők sem tanítottak. Péter Katalin olyan történész volt, aki nagyon szívesen pártolta a fiatalabbakat, amikor bemutattak neki, akkor a CEU tanáraként nyugodtan elküldhetett volna, de nem ezt tette, hanem mindig, ha tanácsot kértem tőle, szívesen segített. Ha odaadtam neki a kézirataimat, mint például a Házasság Budán című kötetét, mindig új szempontokkal, kritikai megjegyzésekkel segített. Erdélyi Gabriellát pedig azért említeném, mert tőle azt tanultam meg, hogy hogyan kell egy nagy kutatócsoportot összefogni és vezetni. Azt is nagyon tisztelem benne, hogy mennyire jártas az idegen nyelvű szakirodalomban, és hogy milyen nemzetközi elismertsége van. Szoktam őt idézni a diákoknak, hogy jó külföldi szakirodalmat kell olvasni, az az alapja mindennek. Azt hiszem, hogy ez nagy igazság, én is több olyan kötetet írtam, ahol az alapötlet az úgy pattant ki, hogy elkezdtem gyűjteni az anyagot, volt egy homályos elképzelésem, hogy körülbelül mi lesz belőle, és aztán elkezdtem Bécsben könyvtárazni, és ott rögtön meg is találtam azt, hogy milyen irányba lehet még elmenni, és hogy mit lehet ebből az egészből kihozni. Még Peres Zsuzsanna jogtörténészt említeném, aki legyen szó család- és nőtörténetről, városi polgári perekről vagy büntetőbíráskodásról, mindig hozzá tud valami újat tenni a kutatásaimhoz, az általam felvetett témákhoz. Kettőnk beszélgetéseiből, közös óráiból rendszerint igazi interdiszciplináris kaland kerekedik, remélem, ezekből egyszer majd írásban is megjelenik valami.
4. Mi az, amit a legjobban élvez a mindennapi munkája során, miből merít motivációt?
Nagyon szeretem a forrásokat olvasgatni, lapozgatni a különféle aktákat. Akár úgy is, hogy nem keresek semmi konkrétat, mert előbb-utóbb úgyis találok valamit, aminek utána kell járni, meg kell nézni. Ugyanakkor nagyon szeretek tanítani is. Nagyon szeretem azt, ha a diákokon látom, hogy nem alszanak az előadáson, hanem élvezik az órát, illetve azt is, ha elvihetem őket és megmutathatom nekik a helyszínen azokat az épületeket vagy azokat a helyeket, ahol az események történtek. Különösen kedves a számomra, hogyha sok kérdés van, érdeklődnek és jól érzik magukat, mert azt szeretném nekik megmutatni, hogy a történelem nem feltétlenül unalmas, és nem csak békékből, évszámokból meg esetleg egymás után következő uralkodókból áll, hanem igenis, ha a hétköznapi élet szempontjából közelítünk, akkor mindig felfedezhetünk valami érdekeset.
5. Volt-e olyan pillanat az életében, amikor azt érezte, elhagyná a pályát?
Szoktam ezzel fenyegetőzni, de sosem gondoltam komolyan. Nem tudom elképzelni, hogy valami mást csináljak. Iskolákban nőttem fel, a családtagjaim generációk óta pedagógusként dolgoztak. Mindig arra készültem, hogy tanítani fogok és kutatni. Nem tudom elképzelni, hogy mi más lehetnék. Időnként azzal szoktam viccelődni, hogy majd a fiam asszisztensnője leszek a rendelőjében.
6. Milyen bevált műhelytitkai vannak, amiket másokkal is megosztana? Milyen módszertani vagy egyéb hasznos tanácsokat tudna adni a jövő történészeinek?
Szerintem ez bonyolult kérdés, mert nem tudjuk, a jövő történészei milyen kihívásokkal fognak szembenézni. De azt szoktam mondani, hogy a kitartás, a szakmai alázat, az mindenképpen elsődleges. Menjenek levéltárba, menjenek könyvtárba, menjenek múzeumba, és kutassanak, és aztán a sok kutatás, ami sokszor nagyon unalmasnak tűnik, végül meghozza az eredményt. Én, ha kutatok, sokszor csak elmegyek a levéltárba, és előfordul, hogy hetekig semmi érdekeset nem találok, csak ugyanazokat a tucat ügyeket, tucat aktákat olvasom végig. Van, amikor már én is elszomorodom, és a kedvemet szegi, de aztán találok valami nagyon szenzációsat. Erre szoktam mondani, hogy ki kell tartani, mert a levéltári szerencse időnként megsegíti az embert. Volt, hogy valamit nagyon kerestem, nagyon szerettem volna megtalálni, de persze nem találtam, de aztán egyik nap véletlenül megláttam egy dobozt. Néztem, miért van itt ez a doboz ezen az asztalon, kinyitottam, és pont ott hevert benne az, amit kerestem, és még soha senki nem találta meg, mert rossz helyre volt reponálva. A levéltári szerencse az ilyen. Azt tudom tanácsolni, hogy mindenki bízzon a levéltári szerencsében, és hogy ne adja fel a kutatást, ha nem találja meg egy, kettő vagy három nap alatt az anyagokat. A forrásokat hosszú évek munkájával lehet összeszedni. Az ember sosem tudhatja, hogy később mire lesz jó az az anyag, amit egyszer összegyűjtött. Néha én is azt csinálom, hogy feltúrom a sok évvel ezelőtti jegyzeteimet, mert emlékszem, hogy ezt vagy azt láttam már valahol. Nem mindig sikerül gyorsan megtalálnom, de hogyha megtalálom azt az adott idézetet vagy jelzetet akkor nagyon boldog vagyok. Talán műhelytitokként annyit tanácsolnék, hogy ha valami érdekesre bukkanunk a forrásokban, azonnal a pontos jelzetet oda kell írni mellé. Ez nagyon fontos dolog, mert sok időt lehet vele megspórolni, meg sok bosszúságot, illetve ugyanez vonatkozik a hivatkozásokra is, hogyha szakirodalmat olvasunk és jegyzetelünk, akkor oldalszám pontossággal meg kell azt adni, hogy hol találtuk azt a fontos részletet.
7. Ajánljon egy könyvet és/vagy filmet, amit Ön szerint mindenkinek ismernie kellene!
Sok ilyen könyv van, hogyha csak a saját érdeklődési körömet meg a hallgatóimat nézem, akkor azt mondanám, hogy Richard van Dülmen trilógiájából (Kultur und Alltag in der Frühen Neuzeit) legalább az egyik kötetet olvassák el, vagy a falu és városról írtat (Dorf und Stadt), vagy ha az valakinek jobban tetszik, akkor a boszorkányságról szólót (Religion, Magie, Aufklärung).
Richard van Dülmen háromkötetes Kultur und Alltag in der Frühen Neuzeit (Kultúra és mindennapok a kora újkorban) című sorozata
8. Van olyan múzeum vagy kiállítás, amely nagy hatást gyakorolt Önre?
Pécsett a Régészeti Múzeum és a Nemzeti Múzeum is, utóbbinak nemcsak a gyűjteménye, hanem maga az épület is, meg az a genius loci, ami ott lakozik, hogy ott volt az országház, toboroztak mellette nemzetőröket, kivégeztek ott szabadságharcosokat, a későbbiekben a jó társaság sétahelye volt. A Nemzeti Múzeum és a kertje tehát nagyon közel áll a szívemhez. Ha viszont olyan gyűjteményt kell mondani, ahol az ember kicsit vissza tudja magát képzelni a régi korokba, akkor a Kiscelli Múzeumot mondanám. Ott a kolostorépület olyan, mintha egy kicsit visszarepülnénk a 18. századba. Persze addig, ameddig nem látjuk, hogy le van csupaszítva a templom.
Balra a Nemzeti Múzeum lépcsőháza, jobbra a Kiscelli Múzeum (Fénykép forrása: wikipedia.org)
9. Ha élhetne bármelyik történeti korban és helyen, mikor és hol élne?
Azt hiszem az ókori Rómában. Lehetőség szerint egy jómódú, mérsékelten gazdag lovagrendi család vidéki villájában, biztonságos távolságban a fővárostól. Ha Tacitust olvas valaki, akkor érti, hogy miért mondom ezt.
10. Mivel tölti a szabadidejét, mi kapcsolja ki a legjobban?
Sportolni szoktam, az kapcsol ki a legjobban. A küzdősportokhoz már öregnek érzem magam, így azok sajnos elmaradtak. Régi kedvencem a spinning, de más kardió edzéseket is szeretek, például a deepworköt, de rendszeresen járok funkcionális órákra, hot iron-ra gerinctornára, stretchingre és piláteszre is, szóval minden olyan testmozgást szeretek, ami az ülőmunkások és a történészek számára hasznos lehet. Akkor a legfittebb az ember, ha sokféléből választhat. Hetente hét–nyolc edzésre megyek, általános iskolás korom óta rendszeresen sportolok. Pár éve már a lányommal együtt edzünk, ha mindkettőnk ideje engedi. Nagyon szeretek kirándulni, túrázni, hegyet mászni is.
+1 Melyik kollégájának tenné fel ugyanezeket a kérdéseket?
Krász Lillának, akinek a témái nagyon közel állnak hozzám, nagyon szeretem olvasni a munkáit.