„Az ember hagyja, hogy átjárja az anyag” // A történész is ember // 2. rész // Ablonczy Balázs
Ablonczy Balázs a Művelődéstörténet Tanszék habilitált egyetemi docense. A tanszéken 2009 óta oktat, annak idején itt is doktorált. Leginkább a két világháború közötti Magyarország és a határon túli magyarok történetével, valamint eszmetörténettel foglalkozik, de korábban írt egyháztörténeti tanulmányokat is. Védés alatt álló akadémiai doktoriját a két világháború közötti magyar–francia kapcsolatokról írta. Tizenkét önálló kötete jelent meg, amelyek között éppúgy akad ismeretterjesztő, mint kőkemény tudományos monográfia. A turanizmus történetéről szóló Keletre magyar! című könyvét kiadták angolul, franciául és jelenleg zajlik a japán fordítása is.
1. Miért és hogyan lett történész? Mi vezette a történészi pályára?
Gyerekkoromban először, azt hiszem, színész akartam lenni, de édesapám színikritikus volt, és 10 éves koromban elég határozottan elmondta, hogy szerinte erre nem vagyok alkalmas. Kisgyerekként akartam még csikós is lenni, de kiderült, hogy félek a lovaktól. A történelmet mindig is szerettem, csak az nem volt biztos, hogy ezt történészként fogom szeretni. Az, hogy én történész leszek, az csak az egyetem utolsó éveiben vált nyilvánvalóvá, részben a tanáraim révén. Találkoztam olyan tanáregyéniségekkel, akik vonzó programot tudtak kínálni azzal kapcsolatban, hogy ez mire hasznos. Ez ott eldőlt, és én elég jól érzem magam benne azóta is.
2. Mi volt az első munkahelye?
Az első munkahelyem a ma már nem létező Teleki László Alapítvány Közép-Európai Tanulmányok Központja volt. 2002-től 2007-ig dolgoztam ott. Ez a külügyminisztériumnak volt egy sajátos státuszú háttérintézménye, amíg meg nem szüntették. A Szilágyi Erzsébet fasorban voltak az irodáink, és a hely kicsit A keselyű három napja című filmre emlékeztetett. A filmben Robert Redford úgy ússza meg, hogy megöljék, hogy ő ment ki fánkért, a hátsó kijáraton, és ezért nem látták a bérgyilkosok. Egy eldugott kormányzati ügynökségnek dolgozott, ahol fura nyelvekről fordítottak le dolgokat és senki sem tudta, milyen célt szolgált az egész. Nagyjából így voltunk mi is. De az egy klassz hely volt, nagyon szerettem, a kutatóintézeti modell számomra ma is a Telekit jelenti. Nagyon különböző világnézetű és nagyon különböző szakmai hátterű emberek dolgoztak együtt. Volt szociológus, demográfus, történész, irodalmár. Nagyon kevesen voltunk, rosszul voltunk fizetve, de nagyon élénk szellemi közeg volt, nagy szabadsággal.
Ablonczy Balázs, valamint Robert Redford A keselyű három napja című filmből (képek forrása: Szendrői Emma; wikipedia.org)
3. Kik a szakmán belüli példaképei?
Nyilván részben azok, akik nyomán történész lettem. Két nevet érdemes itt kiemelnem, Romsics Ignác az egyik, a másik pedig Kósa László, akinek itt a szobájában ülünk. Romsicsnak a szakmai igényessége, nemzetközi kitekintése, Kósa tanár úrnak pedig az egészen elképesztő, szakágakon átnyúló műveltsége inspirált. Az utóbbi időben van azonban néhány olyan kollégám is, akik velem egy idősek vagy nálam fiatalabbak, és eléggé felnézek rájuk. Vagy a munkabírásuk miatt, vagy azért, mert iszonyatosan rá tudják szánni magukat egy témára, mint például Bartha Ákos kollégám a Történettudományi Intézetben, aki néhány év alatt létrehozott, három, többszázoldalas monográfiát, és jókat. Ezt a fajta koncentrációt és odaszánást én rettentően irigylem. Hogy vannak ilyen típusú példaképeim is, az persze nem azt jelenti, hogy olyan szeretnék lenni, mint ő, de nagyon inspiráló az, hogy egy légtérben létezhetünk. Itt van aztán a tanszéken Kiss Gy. Csaba tanár úr is, aki elképesztő közép-európai látókörrel rendelkezik. Az ő fiatalabb kiadása Mészáros Andor, ő meg rengeteg nyelven beszél, kicsit ilyen anekdotázó, távolról ártalmatlannak tűnő stílusa van, de a szlovén irodalomtól a csehig mindenféle közegben marha jól közlekedik. Vagy mondjuk Géra Eleonóra elképesztően benne él a levéltárban. Én meg általában odamegyek másfél órára. Kövér Györgytől is nagyon sokat tanultam, bár végül nem kaptam jegyet nála, de az írásaiból és a vele való beszélgetésekből elég sokat épültem.
Balról jobbra: Romsics Ignác, Kósa László, Bartha Ákos, Kiss Gy. Csaba, Mészáros Andor, Géra Eleonóra és Kövér György (képek forrása: wikipedia.org; tti.abtk.hu)
4. Mi az, amit a legjobban élvez a mindennapi munkája során, miből merít motivációt?
Egyrészt az órák a diákokkal, már ha olyan inspiráló a csoport. A tanárszakos diákok, akiket néha le szoktak sajnálni, sokszor jobbak, mint a diszciplinárisok egyébként. Tehát egy jó órai közeg is nagyon tud inspirálni. Meg a levéltárat nagyon szeretem, bár nem jutok el annyit oda, amennyit kellene. Az szerintem tök izgalmas, hogy az ember órákon keresztül ül a papírok felett és megpróbálja összerakni a történetet. Meg egy friss élmény, voltam most a doktoranduszainkkal Gyergyóremetén egy erdélyi történész táborban. Nagyon szórakoztató volt, kicsit olyan volt, mint egy osztálykirándulás. Be sem kapcsoltuk a rádiót. Beszélgetéssel telt az idő, és ezek nagyon inspirálóak voltak. Szóval ezek a közegek segítenek továbbgondolni a dolgokat.
5. Volt-e olyan pillanat az életében, amikor azt érezte, elhagyná a pályát?
Olyan volt, amikor rosszul éreztem magam. Illetve volt egy rövid időszak, amikor tulajdonképpen el is hagytam a pályát. 2011 és 2015 között a párizsi magyar intézet igazgatója voltam. Akkor diplomataként dolgoztam, de azért igyekeztem megtartani a történész énemet is, és az sokat segített is nekem. A tudat, hogy én egyébként történész vagyok, és hogy ha valami nem tetszik, akkor felállok, hazamegyek és egyetemi adjunktus leszek, és azt senki nem veheti el tőlem. De egzisztenciális válságom vagy olyanom, hogy én holnaptól levendulaszörpöt fogok gyártani a Balaton-felvidéken, olyan azért nem volt. Persze lehet, hogy még eljön.
6. Milyen bevált műhelytitkai vannak, amiket másokkal is megosztana? Milyen módszertani vagy egyéb hasznos tanácsot, tanácsokat tudna adni a jövő történészeinek?
Igazából nincsen semmilyen trükk. A doktoranduszoknak azt szoktam mondani, hogy az anyaggal való ismerkedésnél hagyják, hogy átmossa őket az olvasott papírmennyiség. Persze jegyzetelni kell közben, de a lényeg a lemerülés az anyagba. Ez kicsit ellene megy az Arcanum-alapú történelemkutatásnak. Az Arcanum iszonyú jó, hogy van, a történettudományban az egyik legörömtelibb fejlemény az elmúlt 10 évben, de kontextust nem lát benne az ember. Csak bedob egy keresőszót, az megkap valamiket, de nem lehet látni a kontextust, a folyamatokat, az egész környezetét. A levéltári anyag az más. Lehet, hogy ott olyan dokumentumokat is megnézünk, amiknek nincs is köze a saját kutatásunkhoz, de az, hogy az ember hagyja, hogy átjárja az anyag, mármint a levéltári vagy könyvtári anyag, az relatíve fontos. Legalábbis nekem így működik és ahogy látom, talán másoknak is.
7. Ajánljon egy könyvet és/vagy filmet, amit Ön szerint mindenkinek ismernie kellene! Miért pont erre esett a választása?
Az Iskola a határon, meg mondjuk a Száz év magány, de ezek elég közhelyes dolgok. Elég rég olvastam újra őket, de életem egy bizonyos szakaszában rám nagy hatással voltak. Emellett Márai Sándortól a Szindbád hazamegy. Az olyan, mintha Márait és Krúdy Gyulát egyszerre olvasna az ember. Ráadásul nem kell mind a száz kötetet elolvasni, hanem elég csak 120 oldalt, és akkor minden megvan.
Gabriel García Márquez, Ottlik Géza, Márai Sándor és Krúdy Gyula (képek forrása: wikipedia.org)
8. Van-e olyan múzeum vagy kiállítás, amely nagy hatást gyakorolt Önre?
Láttam nagyon jó kiállításokat, de olyan nem volt, amiből más emberként jöttem volna ki, mint ahogy bementem. A franciaországi múzeumok közül, ahova szívesen mentem és valamit hozzám is adott, az a Musée d’Orsay volt. Abban van most már néhány magyar alkotás is. Van ott egy Rippl-Rónai kép is, a Menetelő francia katonák. Ott az ember látja egészben a maga helyét, Magyarország helyét vagy a magyar művészet helyét. Kicsit ilyen volt legutóbb Chicagóban az Art Institute is. Bár az már kicsit áttekinthetetlen méretű volt, de ott is az volt az ember érzése, hogy most akkor valami jóval feltöltekezve jöttem ki onnan.
Balra a párizsi Musée d’Orsay, jobbra a chicagói Art Institute. (képek forrása: wikipedia.org)
9. Ha élhetne bármelyik történeti korban és helyen, mikor és hol élne?
Én abban a korban, amiben élek, elég jól megvagyok. Elég sok szörnyűség történt az elmúlt 100–150 év Magyarországán, nem biztos, hogy oda vissza akarnék menni. Ez a kor pont jó, ha leszámítjuk az ötös buszt reggelente.
10. Mivel tölti a szabadidejét, mi kapcsolja ki a legjobban?
Az a baj, hogy én tényleg a szakmámmal töltöm a szabadidőmet is. Olvasni szeretek, nyáron kimondottan törekszem arra, hogy szépirodalmat olvassak és ne történeti munkákat. Abszolút nem értek a zenéhez, de egy dzsessz- vagy egy barokkzene-koncert eléggé ki tud kapcsolni. És fura szokásnak tűnhet, de régi redőnyzárakat szoktam fényképezni. Ha megyek valahova vidékre előadni, akkor előtte vagy utána mindig csinálok egy szafarit. Egy boltnál általában ezeket cserélik le a legnehezebben. A redőnyzárak a magyar polgárosodás időkapszulái, mert a redőny drága dolog volt egy üzletben, ezért igyekeztek őket mindig megszerelni, leszedték róluk a rozsdát, meg újrafestik őket, és hallatlanul tanulságos, ahogy ezek a festékrétegek egymásra rakódnak és repedeznek. Vannak nagyobb cégek, mint a Korányi és Fröhlich vagy Pick Ede, ezek a híresebbek, de vannak helyi lakatos mesterek által összerakott zárak is, amiken az ő nevük és emblémájuk van. Most már ezek fogyóban vannak, de azért még mindig lehet ilyen 100–120 éves redőnyzárakat találni. Szóval ezeket fotózom. Van egy Instagram-oldalam, ott szoktam ezeket közzétenni. Meg most sikerült bevonnom más embereket is. Lehet, hogy egyszer majd fogunk csinálni egy tematikus oldalt is ezeknek. Mondjuk a Kárpát-medence redőnyzárai címmel.
„A redőnyzárak a magyar polgárosodás időkapszulái” (képek forrása: Ablonczy Balázs)
+1 Melyik kollégájának tenné fel ugyanezeket a kérdéseket?
Géra Eleonórának tenném fel ugyanezeket a kérdéseket. Nagyon ritka, hogy valaki a 18. századtól a 20. századig különböző témákban nagy tájékozottsággal rendelkezik és érvényes dolgokat tud írni. Legyen szó a 18. századi Pest-Budáról, vagy a két háború közötti nőtörténetről vagy egyháztörténetről.