„Bírni kell a magányosságot” // 4. rész // Krász Lilla
Krász Lilla a Kora Újkori Történeti Tanszék habilitált egyetemi docense. Oktatási tevékenysége a kora újkori Nyugat- és Közép-Kelet-Európa társadalom- és tudástörténetére terjed ki. Kutatási érdeklődése elsősorban a 18. század és a 19. század elejéhez köthető tudománytörténeti problémák vizsgálatára irányul, ezen belül is a Habsburg Monarchia egészségügyi szervezetrendszerének kialakulására. Eddigi kutatásai során kiemelten foglalkozott a születés- és anyaságkultúra tudományos megközelítésével, valamint az orvoslás, az orvosok és az orvosértelmiség tudástörténeti szempontú vizsgálatával.
1. Miért és hogyan lett történész? Mi vezette a történészi pályára?
Az a közeg, amiben felnőttem, nem arra predesztinált, hogy történész legyek, de azt hiszem, ez így volt szerencsés. A tanári pálya az benne volt, mert pedagógus családba születtem, de nálunk mindenki biológiával foglalkozik. Édesanyám biológia–földrajz szakos tanárként ment nyugdíjba, édesapám pedig maga is kutató-mikrobiológus és nyugdíjas kora ellenére még mindig Mosonmagyaróváron az egyetemen dolgozik. Ezért kiskoromtól kezdve nagyon sok időt töltöttem laboratóriumokban, amit nagyon szerettem. Mosonmagyaróváron nőttem fel, ahol apukám révén kapcsolatba kerültem a helyi levéltárossal, aki meghívott magához a levéltárba. Fantasztikus világ kezdett kibontakozni előttem, kézbe vehettem régi iratokat, ami akkor engem nagyon elbűvölt. Mindemellett mindig is szerettem beszélni, előadni és mindig is kíváncsi voltam az emberekre, a személyesség nagyon fontos volt számomra. Mint ahogyan olvasni is nagyon szerettem, egyedüli gyerekként sok időt töltöttem könyvek társaságában, szerencsére nagy könyvtárunk volt otthon, nemcsak biológiai témában, hanem minden másban is, szóval mindig találtam számomra érdekes olvasmányt. A történelemhez valójában a német nyelven keresztül jutottam. Speciális német gimnáziumba jártam, ahol a német nyelvet akkoriban, az 1980-as évek második felében nagyon új rendszer alapján tanították, élő, jól működő kapcsolatot ápolt iskolám Ausztriában a nezsideri testvérgimnáziummal, ahová számos alkalommal ellátogattunk. Bár történelemből nem a legjobb tanárom volt, mégis amikor fakultációt kellett választani, úgy gondoltam ahhoz, hogy nagyobb struktúrákat, egyéni és közösségi motivációkat megértsek, talán a történelem a legalkalmasabb választás. Így kezdett a történelem tanári pálya felsejleni már gimnáziumban. Azután történésszé pedig hosszú idő alatt válik az ember. Ezt saját tapasztalatomból mondom, gyakorlatilag másodéves koromban kezdett csak körvonalazódni. Úgyhogy igazából először a tanári pálya volt, és aztán az egyetem alatt kezdett csak kialakulni bennem egy még annál is szélesebb és mélyebb érdeklődés a történelem iránt, amit első renden egy nagy tanáregyéniséggel való találkozás erősített meg bennem, de az Eötvös Collégium légköre is hozzájárult.
Az Eötvös Collegium épülete a Ménesi úton (Fénykép forrása: wikipedia.org)
2. Mi volt az első munkahelye?
Az első munkahelyem az ELTE BTK volt, és azóta is az, ami látszólag nagyon unalmasnak tűnik, de nem az, mert azt gondolom, hogy szemeszterről szemeszterre más és más diákokkal találkozhatok, akik újabb és újabb kihívásokat is jelentenek. De legalább ennyire változatos munkám kutatói oldala: levéltárakban, kézirattárakban, könyvtárakban és más gyűjteményekben eltöltött idő, a hosszabb-rövidebb tanulmányutak, konferenciák. Szóval tényleg a lehetőségek tárháza. Hivatásomnak eme két oldalát, miként fiatalabb koromban, úgy most is pozitívan élem meg, folyamatos töltekezésként, megújulásként és a szellemileg frissen maradás lehetőségeként. Mindig fontos volt számomra és nagyon szerettem a társaságot, értékeltem, ha már többen voltunk. Talán amiatt is, hogy gyermekként és a gimnázium alatt is nagyon sokat voltam egyedül. Kicsi a családunk is, tehát nekem nagyon fontos a társaság. Nem tudnám például elképzelni azt, hogy egy kutatóintézetben dolgozom, mert a tanítás és a kutatás mindig egymást erősíti bennem.
3. Kik a szakmán belül példaképei?
Volt egy nagyon meghatározó személy az életemben, aki tulajdonképpen a történésszé válásom folyamatában a legfontosabbnak számít, H. Balázs Éva professzor, akinek 15 évig, egészen 2006-ban bekövetkezett haláláig lehettem a tanítványa. Itt az egyetemen 1991-ben tartotta Éva néni – a tanítványi körnek ő csak Éva néni volt – az utolsó szemináriumát. Én már időskorában ismertem meg és ugyan nem jártam erre a szemináriumra, de akkor a ’90-es években nagyon sok lehetőség volt arra, hogy diákként is – még kis másodéves egyetemistaként is – kutatói ösztöndíjakra pályázzon az ember. 1991-ben indult az Osztrák–Magyar Akció Alapítvány, ami Bécsbe kínált ösztöndíjakat. Egy évfolyamtársnőm javasolta, hogy Éva nénitől kérjek ajánlást. Na, így kezdődött a mi kapcsolatunk. Már az első személyes találkozásunk alkalmával felmért tetől-talpig, kívül-belül és kikérdezett: honnan jövök, kik a szüleim, mit csinálok, mivel akarok foglalkozni Bécsben. Természetesen arra a témára, amit én mondtam, azt válaszolta, hogy „fiacskám, az egy nagy hülyeség”. Rám nézett, és azt mondta: „hát te egy nőies jelenség vagy, foglalkozz a bábákkal!”. Mondom: „mivel, Éva néni?” „Hidd el, ez nagyon jó lesz neked!” – felelte. Ezt mondta egy óra beszélgetés után, aztán meg is kaptam az ösztöndíjat. A születés kora újkori kultúráihoz, a bába mesterség szülészeti diszciplínává formálódásának kérdéseihez kapcsolódó téma a ’90-es években nagyon innovatív területnek számított, viszont itthon, amikor elmondtam, a legtöbben kétkedve, de minimum meglepődve fogadták. Amikor azután kimentem Bécsbe, majd később eljutottam Wolfenbüttelbe, Göttingenbe, Firenzébe és Párizsba, akkor láttam igazán, hogy mennyire komplex, számos kiagazással teli témát kaptam professzornőmtől. Igy tehát fokozatosam a téma és én egyszerűen egymáshoz idomultunk, kezdtem megszeretni, s hozzásegített ahhoz, hogy más egyéb társtudományok kiváló szakembereivel is kapcsolatba kerüljek. Éva néni tudósként, tanárként kezdettől fogva igazi példakép volt számomra. Életkoromból adódóan az unokája lehettem volna. Az utolsó öt évben pedig egészen közeli, napi szintű kapcsolatban voltunk. Ő a két háború közötti időszakban szocializálódott, akkor végezte az egyetemet, alapélményei is onnan voltak. Ennek megfelelő volt a beszédmód, amit használt, de a közeg is, ami körülvette. Nagyon jó érzékkel kapcsolta össze a különböző generációkból származó tanítványokat, idős korára már legalább öt-hat tanítványi generációt tudhatott magáénak. Amikor itt járt Magyarországon egy-egy francia, illetve német kolléga, meghívott minket rendszerint a lakására, bemutatott minket, megosztotta velünk a külföldi nagyon komoly szakmai kapcsolatait. Mindez nagyon vonzó volt, de ugyanakkor egy nagyon szigorú és nagyon fegyelmezett munkát igénylő kapcsolat is volt, hiszen elvárta, hogy latinul tanuljunk, ne csak azt, ami az egyetemen kötelező volt, hanem azon kívül is. A nyelvi állomány bővítése nála alapvető követelménynek számított, de nagyon szigorú volt az írásművekkel kapcsolatban is. Rengeteget beszélgettünk az élet minden vonatkozásában mindenről, nemcsak a szakmát, de a tudományszervezést, a tudománydiplomáciát, szóval mindent el lehetett tőle a hosszú évek alatt sajátítani. Bár 2006-ban eltávozott közülünk, de én gyakorlatilag azóta úgy érzem, hogy mindig ott van velem. Sokszor nehezen születik meg egy-egy tanulmány, nehezen írom meg, nem tetszik, és a többi. Ilyenkor mindig rá gondolok: na most Éva néni mit szólna? Nem engedtem el őt igazán. Ez egy nagyon mély kapcsolat volt közöttünk. És ezzel nem vagyok egyedül. Ezért is alapítottuk tizenöt éve a H. Balázs Éva emlékelőadás-sorozatot, amely rendezvényen minden évben egy H. Balázs tanítvány történész kolléga adhat elő, de meghívjuk a jelenlegi MA, PhD hallgatóinkat is. Ezek mindig jó alkalmak arra, hogy a legifjabbak és az idősebb, akár már nyugdíjaskorú volt H. Balázs Éva tanítványok is összejöjjenek. A másik fontos személy, akitől még pályám elején nagyon sokat tanultam Pócs Éva, aki annak idején nagy bizalommal és szeretettel fogadott be az induló boszorkánykutatási projektjébe, ahol volt alkalmam a néprajzosok világával is megismerkedni, amiért én a mai napig nagyon hálás vagyok.
H. Balázs Éva és Pócs Éva
4. Mi az, amit a legjobban élvez a mindennapi munkája során, miből merít motivációt?
A kutatómunkában, azt hiszem, a soha nem lankadó kíváncsiság a legfontosabb. Az ember akkor igazán hatékony, ha a keresés, az új, az ismeretlen iránti érdeklődés, a felfedezés izgalma és öröme kíséri. Tanárként az motivál, az okoz örömet, amikor azt látom, hogy az olyan diákokat is sikerül megszólítani, akik maguk mondják el, hogy ők most csak úgy itt vannak, mert valami egyetemet végezni kell, és más nem jutott eszükbe. Volt már arra példa, hogy sikerült elérni, hogy a látszólag nem túlzottan motivált diákot egyszer csak elkapja egy téma, amivel azután elmélyülten tud foglalkozni. Éppen ezért nagyon fontos számomra – miként az annak idején velem is történt –, hogy szakdolgozóimnak mind BA, mind Ma szinten testhezálló, lelki alkatának leginkább megfelelő témát tudjak adni, mert az akár egy fél életen át elkísérheti. A jó téma megtalálása tehát alapvető, mert nagyon félrecsúszhat az ember, ha nem jó témán kezd el dolgozni, vagy nincs kifutása a témának. A kutatómunkámban pedig különösen inspiráló számomra, ha társtudományos, vagy akár teljesen más szakmákkal is tudok termékeny párbeszédet folytatni. Azt hiszem, hogy a multi- vagy transzdiszciplináris témák, amelyekkel sok esetben foglalkozom még tágabb lehetőségeket is biztosítanak. Gondolok itt például egy kiállítás dokumentációs anyagának elkészítésére. Ott nem kétdimenzióman, hanem háromban kell gondolkozni, ami teljesen új perspektívát teremt. Legutóbb Borsiban volt ilyen élményem a Rákóczi három születése című kiállítással, ahol a születéshez kapcsolódó három teremnek az anyagát készíthettem el. Számomra ez akkora motiváció volt, hogy azután 2023-ban még a 2005-ben Deáky Zitával írt közös könyvet is újraírtuk. A megújult kötet általam írt kora újkori részeibe ily módon beleíródhattak a kiállítás anyagának összeállítása során szerzett muzeológiai tapasztalatok. A kép, a szöveg, a tárgy kapcsolata teljesen új és mélyebb dimenziót adott, új kérdésfeltevéseket hozott számomra. Belsőépítészekkel, dizájnerekkel dolgozhattam együtt, egy kiváló csapattal, akik remek kérdéseket tettek fel a saját szűkebb szakmájuk perspektívájából.
A Rákóczi-kastély bejárata Borsiban (Fénykép forrása: wikipedia.org)
5. Volt-e olyan pillanat az életében, amikor azt érezte, elhagyná a pályát?
Bár nem kevés nehézséggel kell megküzdenünk, de erre a kérdésre egyértelműen nem a válaszom. Persze sokszor felteszi magának az ember a kérdést, hogy mi értelme a munkájának, ki fogja elolvasni az írásait, azután gyakran jönnek a kétségek és kételkedés állapotai is. Zavar a folyamatos időhiány érzete, hogy a sokfelé kapkodó világunkban nincs idő a kontemplációra, mert a mi szakmánk nagyon sok elmélyülést, gondolkozást igényel(ne). Ez az, amire mostanság nincs, vagy csak igen korlátozott formában van mód és én ezt nagyon rosszul élem meg. De mindig, amikor a végső kérdést felteszem: „Tudnál te mást csinálni?” Egyértelműen az a válasz, hogy nem. Ha újra kéne kezdenem, akkor is ezt választanám. Mert, mint mondtam, nagyon élvezem azt a változatosságot, a belső, lelki-szellemi megújulásának szakmánk által felkínált lehetőségeit. Ahogyan azt is, hogy itt az egyetemen intellektuális közegben töltheti az ember az életét. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy ki mindenkivel találkozik az ember az életben, a munkahelyén, ahol nagyon sok időt töltünk el. Itt állandó inspirációs közegben vagyunk, ami szerintem igazán különleges adománya ennek a pályának.
6. Milyen bevált műhelytitkai vannak, amiket másokkal is megosztana? Milyen módszertani vagy egyéb hasznos tanácsot/tanácsokat tudna adni a jövő történészeinek?
A tanításban, BA, MA, illetve a PhD szinten egyaránt nagyon fontos az, hogy próbálja ellensúlyozni az ember a digitális világot. Az az egyik legnagyobb kihívás, hogy a digitális világ által kínált, egyébként nagyon sok hasznos lehetőség ne váljon kontraproduktívvá, hogy a szellemet és a kreativitást ne kapcsolja ki, ne építse le. Ezért is igyekszem a hallgatókat időről-időre kivinni a „terepre”: elmegyünk megnézni az adott kastélyt, a barokk színházat vagy elmegyünk levéltárba, kézirattárba, könyvtárba. Vagy éppen olyan feladatot adok, hogy a diákoknak kelljen elmenni a könyvtárba, és ott kelljen kézbe venni a dolgokat, mert az egészen más. Amikor „terepmunkán” vagyunk, sokszor látom a tanítványok arcán, szemén a rácsodálkozás örömét, hogy belül kinyílt egy ajtó. Nagyon fontos tehát a terepmunka, illetve rávezetni a hallgatókat arra, hogy az anyagot a kezükbe vegyék és fizikailag is tapogassák meg, tapasztalják meg azt, amivel dolgozniuk kell, lehetőleg nézzék meg, szerezzenek saját benyomásokat arról a földrajzi térről is, ahol hőseik felnőttek, tanultak, dolgoztak. Mindig mondom, különösen PhD hallgatóimnak, de MA szinten is, hogy azt a földrajzi közeget, amivel foglalkoznak, egyszerűen érezni, látni kell. Ha mondjuk valaki a Batthyányak kora újkori mecenatúrájával foglalkozik, el kell menni legalább Németújvárra, Körmendre. Meg kell nézni azokat az épületeket, végig kell járni a környéket. Nekünk, történészeknek ott kell lennünk, bele kell élnünk vagy vissza kell varázsolni magunkat abba a fizikai-földrajzi közegbe, amivel éppen foglalkozunk.
Amit tanácsolni tudok, az a türelem, mert ez a szakma a hosszútávfutásról szól. Minél korábbi korszakokkal foglalkozik az ember, annál hosszabb a felkészülési idő. Több nyelven kell – legalább olvasni – megtanulni, de paleográfiai ismeretek is kellenek, tehát egy sor olyan ismeret, amit hosszú évek tanulása és tapasztalatszerzése során sajátíthat el valaki. A szűkebb szakirodalmi tájékozódáson túl ugyanakkor olvassanak szépirodalmat is, különösen Jókait, Mikszáthot, Kosztolányit, Babitsot, Krúdyt, mert az ember a magyar nyelvet tőlük tanulja meg. Én szinte kényszerítem erre a diákjaimat, mert azzal szembesülök, hogy nem tudnak írni, egyszerűen nem jönnek össze a mondatok, mert nem olvasnak szépirodalmat. A prózai művek után jöhetnek a versek is természetesen, hogy meg legyen az a kifejezőapparátusa az embernek, amivel a gondolatait tényleg erősen, reflexív módon át tudja adni majd a megszülető írásműben. Nagyon fontos aztán, hogy testhezálló, habitusának megfelelő témát válasszunk, amiben el lehet mélyülni. Ha ez nem megy, akkor azonnal más téma kell vagy abba kell hagyni. És bírni kell a magányosságot és azt a nagyon hosszú ideig tartó, komoly kitartást igénylő munkát, amivel együtt jár egy nagyobb írásmű elkészítése. Ezt sajnos nem lehet megspórolni. Mire először egy nagyon jó minőségű MA dolgozat, majd egy PhD dolgozat és azután könyvek összejönnek, az nagyon sok kontemplációt, magányban eltöltött időt igényel. Az még egy külön áldás vagy szerencse, ha az embert – hogy úgy mondjam – valaki „kézen fogja a múltból”. Az én mesterem biográfiaírásban mozgott igazán otthonosan, ezért igazi főhősei voltak, élen Berzeviczy Gergellyel, akiről egy nagy életrajzot írt. Őt tehát megtalálták ezek a múltbéli figurák. Mivel én általában elég absztrakt dolgokkal foglalkozom, nagyon fontos volt számomra, hogy találjak egy olyan orvost, akinek vannak levelei, akinek vannak naplói, akinek vannak receptjei, akinek van gyűjteménye, tehát minden így komplexen, hogy személyes vonatkozást tudjak adni a kutatásaimnak. Nagyon sokáig kerestem, de egyszerűen nem találtam senkit a 18. századból, pedig felkutattam Debrecentől Bécsig mindent. Aztán egyszer csak előbukkant ez az ember, de akkor már majdnem ötvenéves voltam.
7. Ajánljon egy könyvet és/vagy filmet, amit Ön szerint mindenkinek ismernie kellene!
Az nyilván habitus és ízlés kérdése, hogy kinek mi az, ami élete különböző szakaszaiban különösen nagy hatást képes gyakorolni. A film, amit az utóbbi 10–12 évben minden évben megnézek az a Büszkeség és balítélet, aminek ugyan több feldolgozása is létezik, de én az 1995-ös Jennifer Ehle és Colin Firth főszereplésével készült verziót kedvelem a legjobban – mert hát azért vannak egészen elcsúszott adaptációk is. Abban a hat részes klasszikus sorozatban az eredeti Jane Austen-féle szöveget használják. Maga a korszak is nagyon közel áll hozzám, de a rendkívül jól megírt történet is magával ragad. Az angolok tényleg nagyon tudnak történelmi filmet csinálni. Lenyűgöző az, ahogyan képesek az adott történeti időt, annak tárgyi világát, hangulatait a szavak, a látvány, a tárgyi világ harmonikus, már-már tökéletesnek tűnő megkomponálásával megjeleníteni. A filmben valójában évek óta azt nézem, hogy jó helyen van-e az a bonbonier, jó-e a ruha redője, jók-e a párbeszédek, stb.
Jennifer Ehle és Colin Firth a Büszkeség és balítélet (1995) c. televíziós sorozatban
Ha viszont könyv, akkor ennek egy majdhogynem pandanja, egy kiváló tudománytörténésznek, Benedek Istvánnak a Párizsi szalonok című könyve. D’Alambert múzsájaként is számon tartott Mlle Julie de Lespinasse szalonvezető hölgy naplója alapján írta meg, tehát egy történeti forrás rendkívül szórakoztató és megjelenítő erejű kibontása, de mégis egy történelmi dokumentum-regény a 18. század első feléről. Nagyon tetszik ez a műfaj…
Benedek István 1969-ben megjelent Párizsi szalonok c. művének borítója
8. Van olyan múzeum vagy kiállítás, amely nagy hatást gyakorolt Önre?
Persze, több is. Nagyon szeretem a múzeumok világát, ezért nagyon hálás vagyok a sorsnak, az égieknek, hogy két nagyobb múzeumi projektben magam is részt vehettem: az edelényi L’Huillier–Coburg-kastély dokumentációs anyagának az elkészítésében, amiből aztán egy könyv is készült, valamint Borsiban a Rákóczi három születése című kiállításban. Az utóbbi évek legnagyobb múzeumi élménye viszont Göttingenhez kötődik. 2022-ben nyílt meg a Forum Wissen című kiállítás, amit röviddel a megnyitó után volt alkalmam megtekinteni, de azóta még kétszer megnéztem. Ez egy remek tudástörténeti kiállítás. Azt hiszem, modell lehet arra nézve, hogyan lehet absztrakt tartalmakat megjeleníteni úgy, hogy az középiskolás korosztálytól, a műkedvelő felnőtteken át a tudós kutatókkal bezárólag, tehát egy viszonylag széles, de különböző szintű előzetes ismeretekkel rendelkező látogató számára igazi élmény és megtapasztalás legyen.
Balra az edelényi L’Huillier–Coburg-kastély, jobbra a göttingeni Forum Wissen épülete (Fényképek forrása: wikipedia.org)
Maga a kiállítás a göttingeni egyetemen, annak 1734. évi alapításától kezdve napjainkig terjedő, közel három évszázadot átfogó időintervallumban a legkülönbözőbb tudásterületeken – az antropológiától kezdve, a medicinán, klasszikafilológián, történettudományon, statisztikán, fizikán és matematikán keresztül a földtudományokkal, régészettel és még több más területekkel bezárólag – felhalmozott szövegek, képek, tárgyak, hang- és filmfelvételek egészen kitűnő szelekciójával és elrendezésével a tudásképzés folyamatát, több tudásforma összekapcsolódását a legapróbb részletekig átgondolt módon, számos helyen interaktív formában jeleníti meg. Ha újra eljutok Göttingenbe, megint megnézem. Egészen kivételes hatást gyakorolt rám ez a kiállítás, s nagyon sok inspirációt kaptam saját szűkebb kutatási témámhoz, de remek módszertani ötleteket kínált az oktatómunkámhoz is.
9. Ha élhetne bármelyik történeti korban és helyen, mikor és hol élne?
A 18–19. század fordulóján, abban a Jane Austen-i világban…
10. Mivel tölti a szabadidejét, mi kapcsolja ki a legjobban?
Nálam a szabadidő és a munka sok esetben összekapcsolódik – azt hiszem, sokan vagyunk így ezzel. Eszembe jut, amit mesterem, Éva néni oly sokszor mondott nekem: „Tudod fiacskám, a történésznek valójában nincs igazán szabadideje, mert hétvégeken, ünnepek idején, vagy éppen éjszaka lehet a legjobban fogalmazni”. Hát igaza volt! Számos, a munkámmal kapcsolatos tevékenységet, konferenciákat, workshopokat, vagy például egy-egy órára való felkészülést – ha éppen olyan a téma – kikapcsolódásként tudom megélni. Imádok autót vezetni – bár két komolyabb, más hibájából bekövetkezett balesetem is volt, de örülök, hogy a rossz élményt igyekeztem viszonylag rövid idő alatt legyőzni, s mindkét alkalommal rögtön visszatértem a volánhoz. Szeretek családom társaságában, vagy a barátaimmal múzeumokba vagy koncertekre menni, s azután beülni egy kávézóba és kibeszélni az élményeket. Mindemellett nagyon szeretek főzni, főleg a fiammal, aki nagy gourmet, közösen szoktuk a kreativitásunkat mindenféle finomság elkészítésében kiélni. Nagyon ki tud kapcsolni, hogyha egy nagyot főzünk, jön egy jó kis társaság, és úgy 18. századiasan megfogalmazva elmúlatjuk az estét.
+1 Melyik kollégájának tenné fel ugyanezeket a kérdéseket?
Etényi Nórának, akivel diákkorunk óta ismerjük egymást. 1991-ben egyszerre voltunk Bécsben ösztöndíjasok, ami azt hiszem mindkettőnk számára alapélményt, az első külföldi kutatóutat és egyszersmind az első igazán komoly levéltári élményt és kihívást jelentette. Azóta is kölcsönös odafigyeléssel követjük egymás pályáját, olvassuk egymás írásait és amiben lehet, segítjük egymást.