„Nem szabad egyedülálló aktakukacként dolgozni, mert mindig elsikkad valami részlet.” // A történész is ember // 1. rész // Juhász Balázs

Juhász Balázs az ELTE BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszékének habilitált egyetemi docense. Pályája kezdetén a két világháború közötti olasz–magyar katonadiplomáciával és katonai kapcsolatokkal foglalkozott, doktori disszertációját is ebből a témából írta. Az utóbbi időben érdeklődése az első világháborús hadifogság története felé fordult, jelenleg is ezt kutatja. Otthonosan mozog Olaszországban, annak történelmében, de különösen a 20. század első felének nemzetközi kapcsolataiban és a fasizmus történetében.

1. Miért és hogyan lett történész? Mi vezette a történészi pályára?

Konkrétumot nem tudok mondani, biztosan közre játszott, hogy nagyon szerettem olvasni már kicsi gyerekként is, és rengeteg történelmi témájú mű volt a palettán. Valószínűleg ez hozzájárulhatott, mert ötödik általános iskolás koromban már tudtam, hogy vagy a hegedű, vagy a töri. Végül édesapám olaszországi külszolgálata vezetett a történelemhez, mert a zene hazájában kevés időm volt a hegedű gyakorlására, a környezet ellenben magával ragadott. A 20. század iránti érdeklődés már az egyetemista időszak eredménye, bár ez kesze-kuszára sikeredett, mert a történelem szakon R. Várkonyi Ágnesnél az eperjesi vértörvényszékből szakdolgoztam, és olasz szakosként írtam fasizmusos témából, miközben tudtam, hogy történelemből fogom folytatni a doktorin.

Juhász Balázs, az oktató (kép forrása: Juhász-Kiss Regina)

2. Mi volt az első munkahelye?

Doktori képzés mellett a Studio Italia nyelviskolában oktattam. Először az alapokat tanítottam, aztán szerepet kaptam a tolmácsképzésben, és végül az utolsó pillanatban már magyart mint idegen nyelvet is oktattam olaszoknak, tehát meglehetősen sokoldalú munkát végeztem. Ez volt az az élmény, ami megtanított tanítani. Egy felnőttoktatással foglalkozó intézményről van szó. Kötetlen, tegeződős, szigor is van, de csak bújtatva, szóval ez volt az az élmény, ami engem igazából oktatóvá formált.

3. Kik a szakmán belüli példaképei?

Nagyon sok van. R. Várkonyi Ágnest, ugye, nem lehet kihagyni. Nagyon ciki volt az egyik szeminárium eleje, amikor Tanárnő megkérdezte, hogy ki miért vette fel hozzá az órát, én meg ifjú és naiv titánként megszólaltam, hogy mert jókat hallottam Tanárnőről, aztán felnevetett az egész szemináriumi csapat, és én is rájöttem, hogy milyen sületlenséget mondtam. Ez a jó vélemény is magyarázza, miért mentem hozzá szakdolgozni. Mindenki kicsit másért példakép. A tanszéken belül Romsics Gergely, de legalább annyira Csorba László is. Nagyon tág a paletta. Az elhunytak közül Salusinszky Gábor, ugye az olaszos múltamból. Kicsit innen, kicsit onnan, mindenhol másfajta inspiráció ért, és tényleg mindig és mindenkitől lehet tanulni, ehhez nem kell valakinek „nagy öregnek”, meg nálam idősebbnek lenni. Például ebben a félévben is be fogok vezetni valami újdonságot, és ez Stempler Ádám kollégámnak köszönhető, mert tőle lestem el a trükköt. Az ember mindig tanul mindenkitől, és mindenki lehet inspirációforrás.

R. Várkonyi Ágnes, Romsics Gergely, Csorba László és Salusinszky Gábor (képek forrása: wikipedia.org)

4. Mi az, amit a legjobban élvez a mindennapi munkája során, miből merít motivációt?

A hallgatókkal zajló közös munka, a közösen elért eredmények, a kicsit lazulós, de mégis komoly teljesítménnyel járó egyetemi élet. Kutatni nagyon szeretek, anélkül biztosan rettenetesen szürke lenne az életem, de az egyetemi oktatói léthez a pedagógiai vonal nagyon sokat ad hozzá. Ez abban is megnyilvánul, hogy feleségemmel és a hallgatókkal közösen is szoktunk kirándulni. Az egyetemi tevékenység nemcsak az egyetem falain belül zajlik, hanem közösségépítésként, meg a közösségi élet megéléseként a falakon kívül is folytatódik.

5. Volt-e olyan pillanat az életében, amikor azt érezte, elhagyná a pályát?

Soha. Ez álmaim netovábbja. Persze, az embernek mindig vannak olyan pillanatai amikor puffog, amikor van olyan élménye, hogy ezt nem így kellett volna, de végül is szerencsés vagyok, mert mindig lehetett volna rosszabb is. Ráadásul rengeteg olyan szituációt éltem meg, amikor mázlim volt, összejött valami váratlan. Meg eleve tudtam, hogy nem leszek milliárdos, ez nem arról szól. Viszont a sok pozitívum, jó visszajelzés, eredmény, az általánosságban vett jó érzés mindent visz. Ez felcserélhetetlen.

6. Milyen bevált műhelytitkai vannak, amiket másokkal is megosztana? Milyen módszertani vagy egyéb hasznos tanácsot, tanácsokat tudna adni a jövő történészeinek?

Legyünk kíváncsiak és ellenőrizzünk le mindent! Leginkább alapvető dolgokat tudnék megosztani, ha módszertanról van szó. A másokkal való együttműködés kapcsán pedig azt, hogy a közösség nagyon fontos. Nem szabad egyedülálló „aktakukacként” dolgozni, mert mindig elsikkad valami részlet. A külső szemlélő a természetes kontroll, és fontos, hogy legyen valaki, akivel barátként meg lehet beszélni az ötleteket.

Sophia Loren és Marcello Mastroianni az Una giornata particolare című filmben (kép forrása: wikipedia.org)

7. Ajánljon egy könyvet és/vagy filmet, amit Ön szerint mindenkinek ismernie kellene! Miért pont erre esett a választása?

Először egy filmmel kezdenék, hogy a popkulturális vonalon maradjunk. Minden tavaszi félévben Andreides Gábor kollégámmal és barátommal szoktunk tartani egy közös kurzust a fasizmusról (Ordasi Zsuzsanna a harmadik „harcostársunk”). A félév során a hallgatóknak mindig meg kell nézniük az Egy különleges nap (Una giornata particolare) című filmet Sophia Lorennel és Marcello Mastroiannival. Hitler 1938-as római látogatása adja a kontextust, viszont az olasz társadalom az igazi téma. A színészi alakítás zseniális, a mondanivaló is fergeteges, tehát egy élvezhető, tartalmas, különleges és szakmailag is kiváló munkáról van szó. Nekem ez az egyik kedvencem. A könyv… Passuth László bármikor jöhet, a Négy szél Erdélyben, Nápolyi Johanna, A harmadik udvarmester, Medúzafej, Esőisten siratja Mexikót nagy kedvenc. A munka mellett a jól megírt történelmi regény szokott kikapcsolni, és Passuth megmaradt örök szerelemnek, ha már nemcsak szakmán belüli művekkel és nevekkel dobálózunk, hanem a szakma határmezsgyéjén is mozgunk.

Passuth László és művei

8. Van-e olyan múzeum vagy kiállítás, amely nagy hatást gyakorolt Önre?

Mivel feleségemmel együtt megszállott világutazó vagyok, ezért rengeteg múzeumi élményben van részem. Van olyan hely, ami jó lenne, csak a „torka véres”. Ilyen például a Vatikáni Múzeum. Az a kezelhetetlen tömegjelenet... A top 10-ben a legjobb lenne, de emberek nélkül. Viszont, ami benne van a top 10-ben és élvezhető, ahol még nem teljesedett ki a tömegturizmus, az Madridban a Prado, ami mindent visz. Bármikor visszamennék. Feleségemmel vagy hatszor visszamentünk a Rotunda terembe megnézni a kedvenc Velázquez képeinket. Huh… Csúcs!

A madridi Prado Múzeum neoklasszicista stílusú, hatoszlopos portikusza (Puerta de Velázquez). Tervezője Juan de Villanueva (1739–1811) építész. (kép forrása: wikipedia.org)

9. Ha élhetne bármelyik történeti korban és helyen, mikor és hol élne?

Biztos, hogy nem változtatnék. Elsőre más korokban és helyeken mindig van valami, ami jobbnak tűnik, de ha elkezdek vájkálni a részletekben, akkor rájövök, hogy mégsem, vagyis inkább ne. Maradnék itt, ezt ismerem, ebben mozgok otthonosan.

10. Mivel tölti a szabadidejét, mi kapcsolja ki a legjobban?

Utazás. Fotózás. Minden fillérünket az utazásra költjük. Ha megyünk valahova, akkor nagyon alaposan felkészülünk és látástól vakulásig, láblejárós üzemmódban túrázunk. Az első közös hallgatói kirándulásnál szerencsétlen hallgatók ezt nem vették figyelembe, napi 20 kilométeres átlaggal mentünk Rómában hegynek föl, hegynek le. Majdnem meghaltak, de hát az elején megkérdeztem, és bátran győzködtek, hogy mehetünk. Azóta a kirándulásokon finomodott a tempó. A másik hobbi a fotózás, amely terén egy jópofa vetélkedés van köztem és a feleségem között. A fotós „termésből” egy utazással kapcsolatos blogot is üzemeltetünk.

Juhász Balázs, a világutazó és fényképész (kép forrása: Juhász-Kiss Regina)

+1 Melyik kollégájának tenné fel ugyanezeket a kérdéseket?

Ablonczy Balázsnak, a Művelődéstörténeti Tanszék oktatójának.

Az interjút Markovics Adrienn, Tóth Kelemen és Weidl Tamás Márk készítette.